Molnár Istvánné Zsuzsi-néni elmondása szerint!

Életem egyik meghatározó történése a tollfosztás. Mivel én is lány voltam a stafírungomat édesanyám összekészítette, hogy el ne maradjak a többi eladó lánytól. Ahhoz, hogy stafírung meg legyen libát tartottak a házaknál. Majd a libatollat megfosztották és elkészítették a stafírungot. A tollfosztás kizárólag női munka volt. Próbálták a férfiakat is hívni, de persze a válaszuk az volt, hogy nem ér össze az ujjuk!

Ilyenkor 15-20 asszony is összejött. Aki elsőnek érkezett azt megdicsérték, mondván milyen ügyes, friss. Aki pedig utolsónak jött, azt jól kikezdték, mondván”rosszul jár az órátok? Tán szundítottál előtte egy kicsit? Meg kellet válaszolnia, mert különben szégyenbe marad. ”Hát valakinek, utolsónak is kell lenni”Amikor az asszonyok meg érkeztek a felső fejkendőt az ágyra rakták, azt mondták: ”hadd keveredjenek az állatkák. Nógrádon mi gyerekkorunkban csak szlovákul illetve” tótul” beszéltünk. A szüleink nem is beszéltek Magyarul, ha mi gyerekek olyat akartunk mondani, amit a szüleink nem tudhattak magyarul mondtuk. Később ez megfordult a mikor mi szülők voltunk a gyerekeink már nem tudtak annyira „tótul” ezért, ha mi akartunk olyat mondani, amit a gyerekeknek nem kellet tudni akkor mindig „tótul” beszéltünk. De a tollfosztás mai napokon sem múlhat el Szlovák nóták nélkül. Ezért a viselet is még a Szlovák hagyomány szerint van pl: csepjec, amit a kendő alatt viseltünk. Ilyenkor a fejünkön szép fodros fejkötő vagy kemény konty volt. Ezeket keményített kendőből kötötték bármikor föl-le lehetett venni, nem ment szét. Az arcunkat szabadon hagyta és nem ragadt rá a pöhöly.

Ilyenkor szabadot-mindenkit kibeszélni, a legnagyobb téma ki-kinek udvarol.

Ugyanis Nógrádon a lakosok többsége Katolikus és csak kis létszámban lakják Evangélikusok. Hát ez volt mindig a legnagyobb téma a beszélgetésben, hogy ez sem engedi, az sem engedi végül is győzött a szerelem, ha nehezen is, de megegyeztek.

A toll nagy fazékban volt az asztalra rakva. Mindenki a bal kezébe szedett és onnan fosztott, a felső végét megfogva, lehúzni a két oldalát a szárról és azt a kemény szárát mindenki maga elé dobta a földre. A kisebb puha szárat benne hagyták, ez nem engedte összecsomósodni a pölyhöt. A nagy szárnytollakból csinálták a kalács kenegetőt, meg a pirítós kenyeret is ezzel a kenőtollal kentük. Ezt a kenőtollat tótul csak perkonak hívták . A lányos háznál, főleg ahol több lány is volt,sok, sok libát kellett nevelni, hogy kilegyen a stafírung, ami egy lánynak járt. Ezt pedig 1 dunna, 6 párna, ami a tisztaszobában dísznek volt, aztán még egy dunna és két párna, ami használatra, úgy mondták, alvásra lesz. A dunna súlya 8kg, a párna súlya 2 kg szokott lenni. Közben a házigazda viccelődött, nagy kemény szárat ne hagyjatok benne, nehogy kiszúrja a vőlegény szemét.

Most már a házigazda igénybe lett véve, ő szolgálta ki friss ivóvízzel az asszonyokat. Aki már kétszer-háromszor is kért inni a gazda megjegyezte:

Neked valami nagyon jó vacsorád lehetett.
Volt bizony, de nem mondom meg, hogy mi!

Ilyenkor mindig a legjobb forrásról, a Csurgóról hozták a vizet, aztán jól fűtöttek is, hogy ne fázzunk. Már mondták is az asszonyok, hogy elolvadnak, hát megnyitották egy kicsit az ajtót vagy az ablakot. Na, ez aztán betett a fosztásnak, mert az udvaron sündörgő legények verebeket, vagy galambokat engedtek be a szobába, azok őrülten repkedtek és szétfújták a tollat, volt nagy riadalom.

A tollat gyorsan leszedték a párnahuzatba, a verebeket kendővel kihessegették. A verebet a legények a szalmatetős házak ereszaljából szedték, mert télen ott fészkeltek. Aztán a megnyugvás után megint jött a jó beszélgetés.

Mikor kicsi voltam úgy szeretem hallgatni, főleg mikor a boszorkányokról beszéltek, a világért sem jött álom a szememre. Sehol sem aludtak el a gyerekek, pedig a fosztás 23-óráig tartott. Aki már álmosodott, azt mondta a gazdának, hogy biztos visszahúzta az órát, hogy tovább ott legyenek. Mikor már én is megnőttem, nagyon szerettem a fosztóba járni. A sok vicces beszéd jóízű, önfeledt nevetés, ez egy jó megnyugvás és kikapcsolódás volt. Úgy ültünk, hogy a lányok együtt legyenek, más volt a témánk, mint az asszonyoknak. Később az utcán már gyülekeztek a legények,hogy a fosztás végén ki-ki hazakísérje a babáját.

Ezt észlelték az asszonyok is, odaszóltak, lányok mennyetek már pisilni!! Több sem kellett,úgy szaladtan, alig fértünk ki az ajtón, hát ahogy az udvaron pisiltünk, a huncut legények elemlámpással világítottak, na lett nagy sikítozás, gyors bugyi húzás, nagy futás befelé. Hát már eljött az a 23 óra, a háziasszony szólt, mindenki fossza ki kezéből és leszedte a fazekat az asztalról. A megfosztott tollat, az alsó párnákat huzatba rakták, amit anginnak hívtak.

Letörölték az asztalokat és jött az áldomás, a fosztás utáni kis lakoma. Ez a menü régebbi időkben legtöbbször mákos főt kukorica volt. Jól megmosták a kukoricát, megfőzték, megszórták mákkal és cukorral. Nagy tálakba az asztalokra rakták és kanalaztuk a tálakból, nem tányérokból ettük. Ha másnap is volt fosztás, akkor vegyes aszalt gyümölcsöt főztek a végső áldomásra. Aztán a későbbi időben már mindig jobb és jobb falatok kerültek az asztalra, például tejeskávé kaláccsal, krumplis kelt pogácsa édes borocskával.

Ha a pogácsa nem fogyott el, a háziasszony küldött haza pár darabot oda, ahol kisebb gyerek volt a háznál. Amikor még gyerek voltam, reggel felébredtem, jobban örültem annak a pogácsának, mint a mai gyerekek a csokoládénak. Ezekről az ételekről még azt kell mondanom, hogy a konyhában voltak elhelyezve a kemencepadkán, hogy a pehely ne szálljon rá. Mikor a nagy beszélgetés elérte a tetőfokot, szép csendben a legények besurrantak, kicsenték a konyhából a pogácsát, bort és az udvaron jól belakmároztak, hát ilyen is előfordult, a fosztóknak alig maradt valami. Azért a legtöbb helyen résen volt a házigazda, hogy ilyen ne történjen meg!

Az áldomás után megköszönték az ételt, a háziak a munkát, és hazaindult a fosztó csapat. Az udvaron nagy toll leporolás, hogy ne vigyenek tollat haza a lakásba.