Molnár Istvánné Zsuzsi néni elmondása alapján Megéltem már 70 évet Hála istennek, de amióta csak emlékszem a májusfa állítás szokás volt Nógrád községben. Az elején már szeretném tisztázni, hogy Nógrádon a májusfát kicsit a tótos beszéddel összekapcsolva májfának hívták. Ezt én is így szoktam meg, és úgyis szeretném leírni, mert így maradt meg az emlékezetemben. Minálunk a májfát gyertyánfából vágták, de ezt minden faluban különböző fából állították fel. Korai tavaszon a gyertyánfának már szép lombja volt. A legények már egy héttel május elseje előtt, baráti csoportokba társulva megbeszélték, hogy hová és hány leánynak hoznak májfát. Volt olyan is, hogy két legény vállon cipelte, de ahol 4-5 legény is összeállt azok kocsi szekérrel hozták. A szekér oldalait beszedték, középen szétkapcsolták és megtoldották a szekeret egy vendégrúddal, így aztán végig rá tudták fektetni a hosszú sudár magas májfákat, mert egy szép májfának legalább 15 méter hosszúnak kellett lenni.

Mikor a szállítás már meg volt oldva, akkor a legények elmentek és beszéltek a kiszemelt lányokkal. Minden legény ahhoz a lányhoz ment, akinek szeretett volna udvarolni, és tetszett neki az a lány. Azt ugye illő volt meg kérdezni, hogy hozhat-e májfát. A lány húzódozott, szerénykedett, hagyta magát kéretni egy kicsit, vagyis nem mondott igent az első szóra. A legény csak kérte tovább, de ha a lány nem fogadta, a legény ezt megunta, és azt mondta a lánynak: Na, jól van, ha nem akarod, akkor is elhozzuk, felállítjuk öreg cipőkkel, bakancsokkal. Ekkor a lány nagyon meg ijedt, hogy ez milyen szégyen és csúfság lenne hát akkor már gyorsan kimondta, na, jól van, akkor hozhatod. Azon a héten mi lányok is nagy izgalommal készítettük a krepp papírt a fa díszítésére. Minden színből csíkokat vágtunk, és ezzel díszítettük fel a májfát. Volt, aki bokrétába kötötte a krepp papírt. A lányokra még másik nagy feladat is várt, ajándékul a májfáért keszkenőt kellett hímezni a legényeknek. Szám szerint annyit, ahányan voltak a legények, akik hozzák a májfát. A zsebkendő egyik sarkába egy virágot, a másikba pedig egy szót, mégpedig az „Emlékül”-t hímezték. Hát a legényeknek is volt tenni való dolguk. Az erdésztől engedélyt kérni a fák kivágására. Ha ez már megvolt, egy délután kimentek az erdőbe, és kiválasztották a legszebb koronájú és legmagasabb fákat, aztán megjelölték úgy, hogy a törzsét egy kicsit megfaragták, hogyha már kimennek érte, könnyen megtalálják. Gyorsan elrepült a hét, a földeken is volt munka bőven, de már csak eljött az április utolsó estéje. És az est leple alatt széthordták a legények a májfákat a lányos házakhoz. Az egész család hozzáfogott a díszítéshez, hogy mire a legények a többit is széthordják, kezdhessék a felállítást. A literes boros üveg megtöltve nem maradhatott el egy fáról sem, közvetlen a koronája alá a törzsére lett felkötve. Akkor régen a faluban minden háznál volt eperfa, ennek a tövéhez gödröt ástak, ide állították be a májfát és láncokkal a fáéhoz kötötték. Ezeknek az eperfáknak nagyon jó vastag törzsük volt. Ma már talán nincs is a faluban ilyen fa, de más gyümölcsfa is megfelelt erre a célra, vagy pedig a kapu oszlop.

A legények egy létrával nyomták föl a májfát a másik oldalon szintén egy létrával állították meg, betakarták a gödröt, jól ledöngölték és fújhatta a szél a sok színes szalagot. Aztán jött a legényeknek egy kis áldomás. Sütemény, borozgatás, és igyekeztek még a többi házakhoz is, úgy hogy ez a munka éjfél utánra is elhúzódott. Volt olyan ház, hogy két májfát is állítottak, mert két eladó sorban lévő lány is volt a háznál. Hát megvirradt május első napja. Nagyon szép színfoltja volt a falunak a sok díszes májfa. Reggel aztán meg is indultak a találgatások, ennek, annak vajon ki is hozhatta, de a lányok nem árulták el, had kíváncsiskodjanak. Ekkor reggel még gyerekkoromban felmentünk a vártetőre, és onnan megszámoltuk, hogy összesen hány májfa is van a faluban. A májfát egy esetleg másfél hétig tartották meg, de a leengedés szigorúan vasárnap délután volt, ugyanaz a legénycsapat jött leengedni, amelyik hozta a májfát. A legények meg lettek vendégelve, egy szerény uzsonnával és megkapták a lánytól a szép hímzett zsebkendőt, aztán mentek tovább a többi házhoz is. A falu asszonyai kinn ültek a kispadon, ilyen kispad régen minden ház előtt volt, és többé már nem volt titok, hogy ki is hozta a lányoknak a májfát. Az én lánykoromban már nem hímeztünk kendőt, hanem a boltban vettük meg, már úgy mondtuk, hogy olyan „urasat”. Nekem is volt több alkalommal is májfám. Négytagú legény csapat hozta, és én már mind a négy fiúnak boltban vettem meg a zsebkendőt. Ma már ez a szép szokás is mondhatnám, el van felejtve. Talán ha egy-két kislánynak hoznak a szülei egy zöld ágat, és földíszítik, de ez is ritkán fordul elő. Így ahogy öregszünk, kihal az idősebb korosztály, kihalnak a szép hagyományok, népszokások is, de talán valahol megőrzik ezeket a jegyzeteket az ifjú nemzedéknek, ha ugyan érdekli őket, hogyan is éltek őseik?